Életmese 45.
Ma is Lacika meséje folytatódik, hisz anyám (Ildikó) meséjét ott hagytam abba, hogy 1991-ben Donyeckből egy 4 hetes közép-ázsiai kölyökkel tért haza, akit Kinzsálnak nevezett el, de Lacika meséje kissé le van maradva.
Szóval, Lacika.
Nem könnyű ám egy kiskutyának kutakodnia a régmúlt időkben, és kideríteni, mi és hogyan is volt Lacika életében, de mindennek igyekszem utánajárni, hogy pontosan mesélhessek nektek.
Lacika a zászlósképző elvégzése után elhatározta, hogy a főiskolát is elvégzi. Az elhatározást 1989-ben tett követte, és belekezdett ismét a tanulásba. Nem volt egyszerű, de 1993-ban az államvizsga után elmondhatta magáról, hogy a család első diplomásaként éli tovább az életét.
A diplomamunkáját valami informatikai témából írta, ami akkoriban elég különlegesnek számított. Hogyan is fertőzte meg az informatika Lacikát?
1990-ben a „talpaló” rendőrből ügyeletes lett, ugyanúgy 24-48-as munkarendben.
Akkoriban kezdődött a „számítógépet a hivatalokba” korszak, és az 5. kerületi kapitányságra is érkezett egy számítógép, amit talán senki a világon nem tudott használni. Lacika első perctől kezdve érdeklődéssel fordult a masina felé, és autodidakta módon képezte magát. Megtanult mindnet, amit lehetséges volt, és 1992-től már mint rendszergazda dolgozott tovább a normálisnak mondható 8-17-ig tartó időben.
Ebben az évben ismerkedett meg Józsival, aki egy munka kapcsán került az 5. kerületi kapitányságra. Józsiról sokszor esik még majd szó, hisz azonnal barátság alakult ki köztük.
Zárójelben jegyzem meg, hogy Józsi a második házasságában élt, az első házasságából már volt egy fia, akit Viktornak hívtak. Na egyelőre ennyit Józsiról.
Hogy arról is képben legyetek, mit csinált Ildi, Lacika felesége, elmesélem, hogy Ildi, mint arról már volt szó az IKV-nál dolgozott (ő szerezte az első lakást, ahol gondnokoskodott is Lacika), majd 1987-től szintén az 5. kerületi kapitányságon dolgozott.
1990-ben (tudom, ezt már mondtam) a család Újpestről Békásra költözött.
Lacika kapta a lakást szolgálati lakásként. Nekiállt a felújításnak. Néha segített neki kolléga, de a munka oroszlánrésze rá hárult.
Ez a lakás 2 szobás, mindkét szoba erkélyes, tehát egy klassz lakás, amiben ráadásul központi szagelszívó is működött. (a konyhában, és a fürdőben)
Első alkalommal, mikor ott aludt Lacika (még a felújítás alatt), nagyon fura volt a zaj, de pár ott töltött éjszaka után már nem is hallotta, és a beköltözés után a család is gyorsan hozzászokott.
Klassz jó kis lakás, így Lacika, és a család is boldog volt, hogy lakásprobléma megoldva, a gyereknek sem lesz talán több gondja a „krupposága” miatt, ők meg szép, egészséges környezetben, boldogan élhetnek.
Közben a nyaralást se felejtsük el. 1988-ban a család Jugoszláviában járt, egy baráti házaspárral. Mindkettőjüknek Trabantja volt, de bátran nekivágtak az útnak.
Pár évig aztán nem mentek külföldre, hanem Kiliántelepre jártak üdülni.
Szilvike úgy nőtt fel, hogy az apai nagyszülőket ritkábban, míg az anyai nagyszülőket sűrűn látta.
Angyal mamáéknál egyszer aludt, (mert a szülők egy buliba mentek) de enyhén szólva is hisztis volt, és soha többet nem akart ott aludni. Keveset látta őket, így nem volt meg az a közvetlenség amiért lelkesedett volna értük. Persze nagyon szerették őt, de valahogy ezt a kislánnyal nem éreztették eléggé. Egészen más volt a helyzet Dénes mamáékkal. Dénes mamáék minden névnapon, szülinapon ott voltak náluk, így Szilvike rajongott értük.
Lacika úgy élte meg ezeket, hogy azt érezte, mindent egyedül nekik kell megoldani, soha senki nem vigyázott a kislányra, és bár Dénes mamáék anyagilag sokszor segítettek nekik, ezen kívül senkire sem számíthattak, csak magukra.
Akihez Szilvike nagyon vonzódott, az Zolika volt, Lacika öccse. 15 évvel fiatalabb Lacikánál (erről is meséltem már), és mindösszesen 9 évvel idősebb Szilvikénél, így érthető, hogy Szilvike a bátyót látta benne. Sokszor voltak együtt, sokszor aludt Lacikáéknál az öcsike.
Ne feledkezzünk el Böbiről sem, aki, mint azt tudjátok Lacika húga. Fia Nándi kb. 1 évvel idősebb Szilvikénél. Böbiék Szigetszentmiklósra költöztek, és Szilvike boldogan nyaralt náluk. Imádta Böbét, és mindent, ami körülvette a családját. Böbe lánya 5 évvel fiatalabb Szilvikénél, így el kellett telnie pár évnek, míg a két lány „összenőtt”.
Szilvike, a kislány (talán, mert apja-anyja a rendőrségen dolgozott, ráadásul az apja rendőr volt) kissé (vagy nem is kissé) szigorúan lett nevelve.
Mindent a világon megkapott, de az önállóságra nevelés nem szerepelt a programban. Egészen nagy kislányként is napközis volt, és amikor végre kiharcolta, hogy ne kelljen a napköziben ülnie, akkor sem rendelkezett sok szabadsággal.
Sosem tiltották neki, hogy osztálytársakat hívjon meg magukhoz, mégis a kislányban kialakult, hogy ha fel is mentek suli után osztálytársak hozzá, mire a szülők hazaérkeztek, minden nyomot eltüntetett, ami arra utalt volna, hogy bárki is járt ott.
Amikor ez komoly problémává kezdett válni, az még messze van, hisz még csak 1992-t írunk, és ebben az évben a kislány mindösszesen 7 éves, de majd visszatérünk még erre, és mesélek a „vasfegyelemről”.
Ennyit most Lacika életéről, a folytatásban Ildikóról, az én anyámról mesélek.
Tehát Kinzsál, aki sok változást hozott anyám, unalmasnak addig sem mondható életébe.
Tudjátok, hogy ezt a kutyát 3-an kapták valójában, de a 2 fiú (akikkel Donyeckben volt Ildikó) lemondtak róla anyám javára. (ezt jegyezzétek meg, majd később fontos lesz)
Miután Feri a férj oly nagy szeretettel fogadta a kis állatot, semmi akadálya nem volt, hogy Robi (az egyik, aki lemondott Kinzsálról) megajándékozza anyámat egy közép-ázsiai szukával, akinek Ildikó a Letka nevet adta. Robi tenyésztette ezt a fajtát, és egyetlen kérése az volt, hogy fedeztethessen Kinzsállal, amibe természetesen anyám simán beleegyezett, sőt, még boldog is volt, hogy lesznek „csajai” a kutyájának.
Letka 1991 júliusában született. Nagyon helyes kutyus volt, de észbeni képességei meg sem közelítették Kinzsálét.
Kinzsál mindent könnyen, és azonnal megtanult, sőt teljesen magától is képes volt képezni magát.
Arra pl. soha senki sem tanította, hogy védje az autót, mégis kifejlődött benne ez a készség, de nem ám akárhogyan.
Ha tankolni kellett, és ő ott ült hátul a kombi Lada csomagtartójában, akkor semmi sem történt, viszont, ha senki sem ült a kocsiban, és kb. 1 méterre megközelítette valaki, azonnal eszméletlen vicsorgással, és támadással adta tudtára az illetőnek, hogy „ne tovább”.
Ilyenkor, ha kiszállhatott az autóból, békésen álldogált idegenek mellett is. Soha senkit nem harapott meg, mert mielőtt bármilyen lépésre, támadásra elszánta volna magát, elkezdett halkan, aztán erősebben morogni. Letka ezzel szemben egy kis fúria volt, és mindenfajta előzetes jelzés nélkül odakapott bárkihez, bár nagy grimbusz nem következett be, mert Ildikóék mindenkinek szóltak, hogy ne dőljenek be Letka ártatlannak tűnő tekintetének, mert megbízhatatlan, és vadóc.
Letka nagyon szép szukává fejlődött, hatalmas teste volt, de kicsi feje, így Ildikó egyáltalán nem gondolta, hogy kiállításra kéne hordania.
Kinzsál nem volt nagy, éppen megütötte a magasság alsó határát, viszont álomszép fejjel volt megáldva.
Míg nőttek a közép-ázsiaiak, újabb újfoundlandi alom született 1991. december elején.
Ildikó szokásához híven amerikai, és kanadai földrajzi nevekkel törzskönyvezette a kölyköket.
Imlay, Inglewood, Ironton (a kanok) és az egy szem szuka, Indiana.
Szépek voltak és nagyok, ráadásul Inglewood tulajdonosaival barátság is kialakult. Nem laktak messze (Pécelen), így a két család sokszor csinált közös programokat.
Sok éven át megvolt ez a baráti kapcsolat. Majd még erre visszatérünk.
A kutyázáson kívül is zajlott az élet. A szeretőjével anyám jól megvolt, állandóan jöttek-mentek ide-oda. Kiállítások, fogadások, stb. Feri, ha tudott is valamit nem szólt, de talán gőze sem volt semmiről, hisz Ildikó a sok kutyás programtól eltekintve, nem adott okot arra, hogy Feri elkezdjen kombinálni. Persze lehet, hogy ezzel csak nyugtatta magát anyám, de az is tény, hogy ilyen „baráti” házasság mellett, nem sok reklamációra volt lehetősége a férjének.
Ági, a barátnője viszont mindent tudott. Apropó Ági, a barátnő. Remélem ezt még nem meséltem.
Azt biztosan meséltem, hogy elvált a férjétől, és az új barátjával a 17. kerületbe költöztek. A gyerek project is összejött és 1990-ben pont Ildikó és Feri házassági évfordulójának napján megszületett az áhított keresztgyerek. Addigra Ági és a párja, akivel közben csendesen összeházasodtak beköltöztek egy vadiúj lakásba, ami nagy volt, szép volt, és nagyon közel volt anyámékhoz.
Ezzel a gyerekkel már foglalkozhatott Ildikó egészen picinek is. Amikor hazavitték a kórházból úgy 1 hetesen, Ági azonnal Ildikó kezébe nyomta, de anyám elhárította, hogy egyelőre biztosan nem ez a vágya a gyereknek, hogy egy vadidegen kezébe legyen. Viszont a gesztus nagyon jól esett anyámnak, és teljes odaadással vetette bele magát a keresztanyaságba.
Amerikából hozatott cumisüveget, elhalmozta ajándékokkal a kis srácot, aki viszont első perctől kezdve utálta anyámat. Komolyan, sosem akart a kezében lenni, igazából ránézni sem akart, ha Ildikó a közelébe ment, már ordított.
Eleinte Ági próbálta megmagyarázni, hogy még kicsi, stb. stb. de már akkor volt egy olyan érzése anyámnak, hogy bár hivatalosan (meg is keresztelték) van keresztgyerek, de a valóságban még sincs. Ez nem változott az idő múlásával sem, sőt.
Szóval Ági mindent tudott, olyanok voltak, mint 2 jó testvér.
Meséltem, hogy Ildikó rendszeresen eljárt a nőgyógyászához, aki a cisztára való tekintettel azt javasolta, hogy egyezzen bele Ildikó a műtétbe. Ildikó bele is egyezett volna, csak mindig közbejött valami. Hol épp vemhes volt valamelyik kutya, vagy épp szült, vagy épp szoptatott.
Így aztán a műtétet csak tolták, és tolták.
Aztán beütött a krach.
Ildikó védekezett, szedett gyógyszert, mégis terhes lett. A szeretője bár nem zárkózott el a gyerekvállalástól, de azt mondta gondolják ezt át, és ezzel a mondattal el is intézte Ildikóban, hogy szóba sem jöhetett, hogy megtartsa a gyereket. Lehet, hogy az is közrejátszott, hogy bár nagyon szerette a barátját, mégis a nyugis, biztos hátterű házasságát nem könnyen adta volna fel. Az is benne volt, hogy nem érezte, hogy a barátjával biztos alapokon nyugodna egy gyerekvállalás. Sok mindnet végiggondolt, aztán úgy döntött elveteti a gyereket.
Tény, hogy a barátja még előző este is azt mondta, ő vállalja a gyereket, ha Ildikó úgy akarja, de anyám nem akarta úgy. Nem tudni jó döntés volt-e, de így döntött.
Az megoldandó problémaként jelentkezett, hogy mit mondjon a férjének, mert az igazat nem mondhatta meg neki. Miután ott volt a ciszta probléma, azt mondta, hogy egy vizsgálatra kell bemennie reggel a kórházba, de délután már otthon lesz. Azt is megbeszélte Ágival, a barátnőjével, hogy majd ő megy érte délután, és hazaviszi. Ezt simán bevette Feri, semmi gond nem volt.
Reggel bevándorolt a kórházba, és valamikor délelőtt sorra is került, hogy elvégezze az orvosa a beavatkozást. Nem félt, mosolygott mielőtt beadták neki az enyhe altatót.
Később azt mesélte, úgy emlékszik, fura dolgokat látott, és tudat alatt érezte, felfogta, hogy valami nagy gáz van, valami történt.
Mikor felébresztették egy kerekes kocsin feküdt, és az első, amit meglátott az egy infúziós állvány rengeteg volt, majd az orvosa arcát látta homályosan, aki azt mondta neki: nyugi Ildikó, semmi baj, mindjárt bemegyek a szobába, ahová lefektetnek, és megbeszélünk mindent.
Ildikó akkor már nem érezte, hanem pontosan tudta, hogy valami történt, és történni is fog, csak még nem tudta mi az.
Doki bement hozzá, és közölte, hogy a marha nagy (tényleg nagy volt, az ultrahangos vizsgálat megmutatta) cisztája miatt a terhesség-megszakítás közben elöntötte a vér, így meg kell műteni, ami egy nagy műtét, és lehetőség szerint addig ne nagyon keljen fel az ágyból, és csak a legszükségesebbet mozogjon.
Minden, amit jól kitervelt összeomlott, ráadásul úgy vigyáztak rá, mint egy hímes tojásra, mert majdnem ott maradt a kisműtő műtőasztalán.
Ági a megbeszélt időben megérkezett. Vállalta, hogy elmondja Ferinek, hogy a vizsgálat azt állapította meg, hogy azonnal meg kell műteni Ildikót, haza sem engedik, és vitt neki holmikat is, hisz Ildikó mindössze fél napos kórházi tartózkodásra készült.
Másnap, csütörtökön megcsináltak minden vizsgálatot, ami egy nagyműtéthez kell, majd megkezdődött a műtétre való előkészítés.
Nem kapott enni, kapott beöntést, amitől amúgy nagyon tartott, bár utólag kár volt félni tőle, mert azon kívül, hogy nem könnyen jutott el a mellékhelyiségig, nem volt egy fájdalmas dolog.
Másnap (pénteken) reggel átvitték a „subintenzív” szobába, ahonnan viszik a műtőbe, és ahová visszaviszik a műtőből a betegeket. 4 ágyas kórterem volt ez, ahol volt pár dolog, ha valaki a műtét után rosszul lenne.
Megkapta a katéterét (ami viszont borzalmas volt), majd várt a sorára. Ketten vártak a műtétre. A másik beteg egy idősebb hölgy, aki nagyon rosszul volt. Ildikó nem kért már este sem nyugtatót, ő úgy gondolta semmi szükség rá, elég nyugodt ő gyógyszer nélkül is. Miután nagyon határozottan utasította el a nyugtatót, így nem erőszakoskodtak vele. A hölgy félkómában várt a sorára, Ildikó olvasgatott, és keresztrejtvényt fejtett.
Telt-múlt az idő, egyszer csak behoztak egy lányt, akiről kiderült, hogy sürgősségi eset, és már meg is műtötték.
Újra eltelt jó sok idő, és hoztak még egy lányt, aki szintén sürgősségi eset volt.
Az óra már lassan dél körül járt, mikor az ajtóban feltűnt Ildikó dokija, az altató orvos, és a főorvos. Odamentek az ágyához, és azt mondta a főorvos, hogy a 2 sürgős eset miatt nagyon elszaladt az idő, és már csak 1 műtétet végeznek aznap. Miután a másik hölgy sokkal rosszabb állapotban van, mint Ildikó, így őt megműtik ma, Ildikót meg csak 3 nap múlva, tehát hétfőn, akkor viszont elsőnek, hogy valamivel kárpótolják az izgalmakat, meg a sok macerát, meg azt, hogy a teljes tortúrát ismét végig kell csinálnia.
Ildikó nem hazudtolta meg önmagát, egy mondatot mondott, akkor kérek ebédet!
Dupla ebédet adjanak a betegnek! –mondta a főorvos.
A dokija még azt mondta később bejön, és átbeszélik a dolgokat, majd ment a műtőbe.
Ildikót megszabadították a katétertől (a kivétel még rosszabb, mint a betétel), és adtak neki dupla ebédet.
Szombaton aztán kikönyörögte az orvosától, hogy hazamehessen egy kicsit, de le kellett tennie a nagyesküt, hogy nem csinál semmit, alig mozog, és ha valami gáz van, azonnal mentőt hív.
Feri vitte haza, illetve először Ágihoz, aki csinált finom kaját. Otthon kicsit megsimizte a kutyákat, majd visszavitte Feri a kórházba. Vasárnap este elkezdődött a műtétre való előkészítés. Beöntés, kaja nuku, és éjféltől már inni sem lehetett.
Hétfőn aztán ahogy azt ígérték elsőnek tolták be a műtőbe. Nyugtató most sem volt benne, így mindent jól megnézhetett, beszélgethetett, és mindent megkérdezhetett.
Kikötötte, hogy addig nem altathatják el, amíg nincs ott a dokija, de az egyéb előkészítéseket megcsinálhatják, csak közben meséljék el neki, hogy mit is csinálnak, meg miket is adnak be neki.
Például rákötötték a vérnyomásmérőre. A döbbenettől mindenkinek elállt a szava, mert nyugtató, és minden nélkül a műtőasztalon feküdve 130/80-as vérnyomást produkált.
Ennek a lánynak tényleg nem hiányzik a nyugtató, állapította meg a műtő személyzete. Aztán bemosakodva előkerült a dokija is, akivel váltott pár szót, majd zöld utat kapott az altatás.
Mikor felébresztették az altatóorvos azt kérdezte, mikor született, mire Ildikó egyből válaszolta, hogy 1958. majd szünetet tartott, mire az orvos igen és? Mire anyám, -mindjárt, erre az orvos, vihetik, a beteg fent van.
Az ébredés viszonylag jól ment, emlékszik, hogy Feri volt bent nála, és halálra vált arccal ült az ágya szélén, de ő jobbára csak félálomban szendergett, nem nagyon kommunikált.
Emlékszik, hogy a doki is volt nála, megsimogatta a kezét, majd távozott.
A meglepetés másnap hajnalban érte, amikor az ápolónő közölte, hogy hajrá, fel kell kelni, és meg kell amennyire lehetséges mosakodni a mosdónál. Már a felülés is érdekes volt, de a felállás pláne. Jó pár perc eltelt, mire lábra bírt állni, és elbotorkált a csapig.
A vizit után jött a dokija, és elmesélte a műtétet.
Úgy szólt a mese, hogy eleinte minden jól ment, de aztán szembesültek az orvosok a ténnyel, hogy a ciszta nem is akkora, mint ahogy azt az ultrahang mutatta, hanem sokkal nagyobb, konkrétan nem fér ki azon a vágáson, amit ejtettek Ildikón. Ráadásul totálisan kemény, tehát az állaga sem olyan, amilyenre számítottak. Így aztán összeszaladt a teljes orvosi gárda az osztályról, altató orvosok is jöttek még, meg a főorvos is.
A végső következtetés az volt, hogy Ildikó a saját ikertestvérét (annak mumifikálódott embrióját) hordozta magában egészen eddig. Az a petefészke pát intett Ildikónak, de az orvos megnyugtatta, hogy a másik tökéletesen működik majd kettő helyett is.
2 hetet feküdt bent Ildikó, és ma is úgy emlékszik erre a 2 hétre, mint kellemes időszakra, hisz mindenki ismerte, szerette, óvta, szóval nem maradt rossz emlék a kórházról.
Mikor uccsó nap elköszönt a dokijától (és zsebébe csúsztatta a jól megérdemelt hálapénzt) azt mondta neki, megengedtem, hogy elvégezd a műtétet, most már tegeződhetünk is.
Azóta tegeződnek, és átéltek még egy két érdekes dolgot, de erről majd máskor.
A műtét után Ildikó átértékelt pár dolgot, de a kapcsolata azért megmaradt a barátjával.
A pasi talán küzdött némi lelkiismeret furdalással, hogy mégis meg kellett volna tartani a gyereket, de Ildikó nem, pontosan érezte, hogy jól döntött. Mitől érezte? Nem tudni, de érezte.
Az élet ment tovább. 1992 májusában, majd novemberében ismét ujfoundlandik születtek.
Jal (kan) és 2 szuka Jedway, és Jellico;
Kankakee (szuka) és 3 kan Kentwood, Keystone, és Kamsack.
Greensburg CH, Kentwood ICH címet ért el a kiállításokon, ami egy tenyésztő számára a legnagyobb elismerés. Anyám boldog, hogy szép kutyákat tenyésztett. Volt még persze szép, sőt, igazán szép is, de ez a kettő kimagaslott a többiek közül, meg hát nekik adatott meg olyan gazda, aki vitte kiállításra itthon, és külföldön is.
Mára ennyi a mese, legközelebb jönnek majd képek is.
abisko blog 